TÉMA-rajzkréta "születése"

Kevesen tudják szerte az országban, hogy 1968-tól húsz éven át forgalomban lévő TÉMA viasz-rajzkréta Bessenyei Antal munkájának eredménye. Sokan a magyarbánhegyesiek közül is, akik ezt használták diákkorukban, akár a rajz órákon vagy otthon, fel sem merült bennük, hogy Toncsi bácsi révén Magyarbánhegyeshez is köthető. Jó érzéssel tölti el az embert, hogy ilyen nagyszerű „találmány”, egy volt falunkbéli munkáját dicséri. A TÉMA viasz‑rajzkréta Toncsi bácsi sokoldalúságának egyik legnagyszerűbb bizonyítéka. Hogy hogyan is született az ötlet? Hogyan valósította meg az erre vonatkozó terveit? A következő történet, amelyet Toncsi bácsi mesél el, választ ad ezekre a kérdésekre.

Az előadásaim mellett arra is törekedtem, hogy új dolgokat, módszereket, eszközöket találjak fel szaktárgyaim területén. Már a szakfelügyelői időmben tapasztaltam az iskolában, majd az óvónőképző gyakorló óvodájában a foglalkozások felügyeleténél, hogy az ábrázolásnál használt, forgalomban lévő „zsírkréták” két szempontból sem alkalmasak az oktatáshoz. Az 1960‑as években a „Varia Siegnirstift” és a „Varia Bleistift” német zsírkréták voltak forgalomban.
Ezeknek a krétáknak az volt a tulajdonsága, hogy a papírhoz tapadt ugyan, de a rajzolt ábrát az óvodás vagy iskolás tanuló, ha ujjaival kissé megdörzsölte, kis galacsinok, morzsalékok keletkeztek, és az ábra, amit rajzolt, teljesen eltűnt. A saját munkáját rombolta szét. Tehát a romboló ösztönt nevelte a gyermekben. Emellett a papírról ledörzsölt morzsalékot a gyermek a padlóra, szőnyegre söpörte és széttaposta, beletaposta a szőnyegbe is. A kezét, a rátapadt krétával a ruhájába törölte. Ezzel az esztétikai szabályok ellen vétett. Ez mind a meg nem felelő kréta rovására írandó.

Felutaztam Budapestre a Minisztériumba és előadtam gondjaimat. A Nagymező utcába irányítottak a Politur KSz-hez. Az elnöknek is elmondtam a pedagógusok gondjait. Meghallgatott és azt kérdezte, hogy szerintem milyennek kellene lenni a jelzett krétának. Elmondtam, hogy sem a porpasztell, sem a jelzett két kréta nem felel meg. Tehát olyan kréta kell, amelyik könnyed nyomásra nyomot hagy a papíron, és úgy tapad, hogy könnyed dörzsöléssel nem lehet eltávolítani. A rajzoló gyermek kezéhez pedig nem tapad.
Erre az elnök - enyhén szólva - fölényesen mosolygott, és csak ennyit mondott: „Bessenyei úr, ha nekünk volna ilyen kréta receptura, akkor már régen megcsináltuk volna. Kísérletezze ki! Készítse el a recepturát és a gyártási technológiát, akkor mi legyártjuk nagy szériában, ez nekünk az üzlet!”
„Hát én ilyet még nem csináltam. Nem vagyok én vegyészmérnök!”  - válaszoltam az elnöknek. Elbúcsúzva ennyit mondtam: „Gondolkozok rajta.”

Hazafelé utazva nem hagyott nyugodni a gondolat. Azon töprengtem, hogyan induljak el. Már másnap megkezdtem a kísérleteket. Egy gyógyszertári mérleggel, tizedgrammnyi pontosságú súlyokat készítettem, és minden kísérletet, recepturát pontosan leírtam. Pontosan mértem a grammnyi pigmenteket, adalékanyagokat, komponenseket, közben változtattam az arányokat. Dörzscsészében törtem és borszeszégőnél melegítettem. Kis kézi préselő szerkezetet készítettem, azután préseltem a krétarudacskákat. Több mint százhúsz kísérletet végeztem el, nagy kínlódások közepette, de egyetlen egy sem sikerült. Az egyik porlott, a másik ragacsos volt, szétmaszatolható. A következő olyan kemény lett a lehűlés után, hogy még a papírt is karcolta és nem hagyott nyomot a papíron. Egyik sem felelt meg. Az összes kísérletet, a teljes recepturával együtt belevágtam a szemeteskukába.
Hónapok teltek el, de a gondolat, a kudarc nem hagyott nyugodni. Már a tanítóképzős éveimnél említettem, hogy szerettem a kémiát és sokat kísérleteztem. Ez a vénám nem hagyott békén. Újra nekikezdtem a kísérletekhez. Egészen más komponensekkel folytattam a munkát. Különböző viaszokkal és más viasszerű anyagokkal kezdtem tovább kísérletezni. Az anyagok keverési arányait állandóan változtattam. Mértem, dörzscsészében törtem, melegítettem, préseltem stb., míg nagy sokára megszületett az első jónak mondható krétám.
Örömömben, majdnem a plafonig ugrottam. A Körös melletti alkotóházban végeztem a kísérleteket, a műteremben. Másnap megint folytattam a kísérleteket, hogy a többi színnel is készen legyek, mert még csak egy szín van készen.
Azt hittem, hogy feltaláltam a krétám receptjét. De nem így volt, mert más arányú komponenseket kellett alkalmaznom a földfestékekhez, megint mást a bázikus színezékekhez, és mást az egyéb eredetű pigmentekhez. Újabb kísérletek következtek.

Végre elkészültem a nyolc, majd a tizenhat színű kréta készletemmel. Fölvittem és bemutattam a Politur KSz-hez. „Addig nem forgalmazható, amíg a KERMI meg nem vizsgálja!”  - volt a válasz. Hetek teltek el a KERMI vizsgálati eredmény megérkezéséig. Két olyan szín volt a krétakészletben, ami olyan színezéket tartalmazott, ami mérgező lehet a bőrre. Ezt kellett leváltani más alapanyagú porfestékkel. Ezt átcseréltem. Elkészítettem a doboztervet és így minden rendbe lett, de közben két esztendő telt el.
Iszonyatosan sok türelem, nagy kitartás, nagy küzdelem az anyagokkal, de az emberekkel is, és ezek eredményeként a közforgalomba került 1968-ban húsz éven át a TÉMA rajzkréta. A kísérletező időszak alatt sokat nélkülözött engem a családom, ezért adtam a Téma nevet a rajzkrétának:
T= Tóni (ez én volnék);  É= Éva, a lányom; M =Magduska, a feleségem; A= Attila, a fiam. Tehát benne volt a családom, így kárpótoltam őket.

Ez az általam készített rajzkréta volt az első magyar, viasz-rajzkréta. Többen mondták is nekem, hogy van az országban rengeteg vegyész, akkor miért nekem festőművész-tanárnak kellett ezt az országos gondot megoldanom. Fontos, hogy sikerült, és a húsz év alatt több százezer gyerek és pedagógus munkáját segíthettem vele.