Angyal István (1928-1958)

1928-ban született Magyarbánhegyesen. A hat elemi után elvégezte a négy polgárit, de származása miatt nem tanulhatott tovább. 1944-ben anyjával és egyik nõvérével Auschwitzba deportálták, ahol mindkettõjüket elvesztette: nõvérét szökési kísérletéért a szeme láttára végezték ki, egyedül ő tért haza. A budapesti egyetemen magyar-történelem szakos tanárnak készült. 1949-ben Lukács György melletti felszólalása miatt két elvégzett év után kizárták az egyetemrõl. Ezt követõen Dunapentelén kitanulta a vasbetonszerelõ szakmát, rövidesen mûvezetõ technikus, majd építésvezetõ lett. 1950-ben megnõsült, felesége a színiakadémia növendéke volt, házasságából egy fiú született.

1956. október 23-án Esztergomban dolgozott, ott érte a készülõ diáktüntetés híre. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, innen a tömeggel a Parlament elé vonult. Este ott volt a Rádió ostrománál: a sebesültek elszállításában, a lõszerek lerakodásában segédkezett. 25-én csatlakozott a "véres zászlós" tüntetéshez, az õ javaslatára a követeléseket nem az amerikai, hanem a szocialista országok követségei elõtt mondták el. 26-án újságokat terjesztett, 27-én pedig a Péterfy Sándor utcai kórházból szállított élelmet a fegyvereseknek és a gyermekes családoknak. Ekkor került kapcsolatba a Tûzoltó utcai felkelõkkel, akiknek hamarosan a parancsnoka lett, Csongovai Peer Olaf filmrendezővel és Szirmai Ottó rádiódramaturggal.

Velük vett részt a városrész fegyveres védelmében. 29-én és 30-án több alkalommal folytatott tárgyalásokat a fegyverszüneti feltételekrõl. Ezt követõen a rend fenntartását tekintette legfõbb feladatának. Csoportja november 8-áig vívott fegyveres harcot; november 7-én a házakra a nemzeti lobogó mellé kitûzette a vörös zászlót is. A fegyveres harc bukása után a Péterfy Sándor utcai kórházból folytatta tovább a küzdelmet: röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Az új kormánnyal, és mindenekelõtt Kádár Jánossal többször is megpróbált kapcsolatba lépni a forradalom vívmányainak védelmében, ám törekvése nem vezetett sikerre. Noha társai erre biztatták, nem volt hajlandó elmenekülni az országból.

November 16-án karhatalmisták razziáztak a kórházban, és õt is letartóztatták. Elsõfokon a Fõvárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette Népbírósági Tanácsa 1958. április 17-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és egyéb vádak alapján halálra ítélte. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa jogerõre emelte. December 1-jén felakasztották.