A régi Bánhegyes előtt...

Ezt a régiót kb. 7500-7000 évvel népesíthették be a 2010-es ásatás (Lásd. Kiemelt témák menüpont) leletei szerint. A régi Bánhegyes központjánál a vaskorból származó cserépdarabokat is találtak. Mivel a táj bővelkedett dús legelőben, amelyet kisebb patakok, mocsarak szabdaltak és a föld is termékeny, mindezek kedvező életfeltételeket biztosítottak a letelepedők számára.

Amikor a Dunántúlt a rómaiak elfoglalták, ezen a tájon a nomád szarmata törzsek egyike élt: a jagizok. Ebből a korból származó cserépdarabokat is találtak, szintén a régi Bánhegyes központjánál. A népvándorlás korában sok nép megfordult a Kárpát–medencében. Az V. században Attila hunjai szállták meg a területet. Bukásuk után a germán törzsek egyike: a gepidák telepedtek le. Őket az Ázsiából érkező avarok pusztították el.

A környéken rengeteg leletet találtak a régészek mind a gepidák, mind az avarok idejéből. Talán a legértékesebb az a lelet, amelyet Kunágotán találtak. A gazdag, több mint száz darabból álló arany, ezüst leletre még a múlt században bukkantak rá. A régészeti feltárásokat 1955-ben végezték László Gyula professzor vezetésével, aki feltárta Baján kagán egyik alvezérének a sírját. A feltárt alvezéri sír pedig arra utal, hogy az avarok egyik központját sikerült a régészeknek megtalálniuk.

A Honfoglalás idején szintén lakott volt ez a vidék. A hét magyar törzs közül kettő is letelepedett ezen a vidéken: a Jenő és a Kürt-Gyarmat. Erre a környék településnevei utalnak pl. Kürtös, Tiszakürt vagy Borosjenő.
A Honfoglalás régészeti bizonyítékait 1925 őszén tárta fel Móra Ferenc a szomszédos Kunágotán. Összesen 6 sírt.
Az Árpád-házi és az Anjou (anzsu) királyok idején a mai Aradi utca egy kereskedelmi út része volt, amely Aradot kötötte össze az ország központjával.

Magyarbánhegyesen két lelőhely van, ahol bizonyítékokat találtak arra vonatkozóan, hogy e vidék az ókorban és középkorban egyaránt lakott volt.
Az egyik lelőhely a volt Antalffy birtok központja közelében van. A lelőhely mellett már a XIX. században is nagy, vízzel teli árok volt, amelyben itatni tudták az állatokat. Mélysége akkora volt, hogy egy lónak egészen a nyakáig ért. Az árok mellett egy kb. 100 méter sugarú "domb" terült el.
A "dombon" az 1940-es évek első felében szántás közben rengeteg koponyát és különböző csontot hozott fel az eke. A koponyák többségén egy durva lyuk volt.
Az ottani földművelők mit sem törődve ezzel, kupacokba hordták és meggyújtották.  A "dombon" egy építmény alapjait is felfedezték. Ezt 40-szer 40-es téglákból építették, és körbe fogta az egész területet. A szemtanúk szerint 2 méter mélységű volt az építmény alapja. Az ott lévő emberek ezt részben megbontották, a többi részét pedig betemették.
2006. júniusában járt itt két régész. Szétszórtan csontokat és cserépdarabokat találtak. A cserépdarabok kora kb. XIII. századra tehető. Ha ez bizonyossággá válik, akkor itt, a XV. században alapított Bánhegyest megelőzve, már volt egy magyar település a középkorban. Persze mindez, még feltételezés.

Bessenyei Antal is végzett ásatásokat az 1940-es évek végétől, a mai Hunyadi utca sarkán, a Kovács tanyánál.  Itt volt valamikor a középkori Bánhegyes központja. (A volt Laduver Kálmán és Tóth Miklós tanyái mellett.) Ezen a helyen nemcsak sírokat talált, hanem két lejáratot is, amelyek az akkori terepviszonyokat figyelembe véve nem vezethetnek sehová. Talán kripták lehettek, vagy boros pincék.
Az egyik lejárat a Kovács tanya mögött volt, amely az 1950-es évek elején beomlott. A másik lejárat pedig idősebbek visszaemlékezései szerint az Alkotmány utca végén, az utolsó ház kertjében volt. Ezt betemették, nehogy a kívácsiskodó gyerekek beleessenek.
A feltárt sírok nem a régi Bánhegyes idejéből valók, hanem sokkal előbbiek. Az erről szóló jelentés szerint szarmata koriak.
Tehát régészeti bizonyítékok támasztják alá azt a tényt, hogy már a régi Bánhegyes alapítása előtt, az őskorban és az ókorban is lakták e területet.